A magyar reformkor jelentős írója Kölcsey Ferenc volt, aki politikus szerepet is betöltött. Sződemeteren született protestáns nemesi családból. Szülőfaluja Közép-Szolnok (a későbbi Szilágy) megyében, a Partiumban fekszik; azaz az országnak azon a részén, amelyik történelem során hol Erdélyhez, hol a Magyar Királysághoz tartozott.

            Hat éves, amikor – apja halálát követően – a debreceni Református Kollégiumba kerül. A sors csapása, hogy egyébként is magábafordulóvá, túlságosan zárkózottá formálják az érzékeny gyermeket. Hét esztendős, amikor – súlyos himlőfertőzés következtében – elveszti fél szeme világát, elemista még, amikor két legjobb barátja meghal, s 1802-ban édesanyját is eltemetik. A serdülő ifjú nevelésének gondjait a Kollégiumban fontos tisztséget betöltő rokona, Pécsy Imre vállalja magára, s ennek a véletlennek is tulajdonítható, hogy a könyvek közé temetkező diák társainál szabadabban válogathat a tanintézet híres könyvtárában, amikor 18 évesen a kor irodalmi vezéreivel, Kazinczy Ferenccel személyes kapcsolatba kerül, a latinul, németül és franciául tudó, s most már görögül tanuló fiatalemberen tanárai érett kollégát látnak. A felajánlott katedrát - személyes szabadságát féltve – ugyan visszautasítja, dacos elfordulása a Kollégiumtól azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy az előbb álmosdi, majd szatmárcsekei birtokára visszavonuló, gazdálkodó poétát a tiszántúli protestantizmus indította el pályájának csúcsai felé.

            Az iskolából kikerülő ifjú műveltségében már jelen vannak azok a szemléleti elemek, kulturális élmények és szellemi impulzusok, amelyek az életmű legfontosabb tartalmi sajátosságait fogják meghatározni. Jelen van az az ízlésminta, amelyet görög-latin klasszikusok kínálnak, jelen van a görög filozófia életbölcseletet sugárzó hatása: a „cinikusok” tanítása, a sztoicizmus morálja, s egyfajta pogány vallásosság iránti hajlam, de hatnak már a francia felvilágosodás és a német idealista filozófia (Herder, Kant, Schiller) eszméi is – egyidejűleg a kortárs francia és német irodalom új irányzataival. Ennyi különböző, sőt sok tekintetben ellentétes gondolati – világnézeti hatás könnyen ki is olthatná egymást, ám a személyes adottságok, a történelmi-politikai körülmények szerencsés együttállása esetén teremtő aktivitásra ösztönző, harmonikus világképbe is rendeződhetnek. Kölcseyvel is ez történik. Élete vége felé – az országgyűlésről való távozása után – megkísérli a korszerűen gazdálkodó nemesi életformát egyeztetni az alkotó politikus – értelmiség hivatásával, ez a kísérlete azonban az ellenséges környezetben sikertelen lesz.

            A személy feletti ügy, amelynek szolgálatára Kölcsey elszegődik, mi is lehetne más, mint a nyelvújítás ügye. Amikor a neológus Kazinczyt a Mondolat című gúnyiratban támadó ortológusok ellen Kölcsey Szemere Pállal együtt megírja a Felelet a Mondolatra című pamfletet (1815).

            Legigényesebb kritikáit Csokonai és Berzsenyi költészetéről írja. Csokonait még akkor tanulta meg tisztelni, amikor a debreceni kollégium diákja volt. Berzsenyi nagyságára pedig Kazinczy hívta fel a figyelmét. A Csokonai- és Berzsenyi-kritika mellett két jelentős írás emelkedik ki ezeknek az éveknek a terméséből (1814-1817): az Iskola és világ című kis esszé és a Töredékek a vallásról című tanulmány.

            Kazinczyval való szakítás után Kölcsey évekre elhallgat 1817 után. Alig néhány levél maradt fenn ebből az időszakból, és verset is mindössze egy tucatnyit ír 1823-ig (Rákóczy, hajh…, 1817; Az ostrom Kőszegnél, 1818; Bú kél velem, 1821; Csolnakon,1822).

            Kölcsey költészetének csúcsait az 1823-as keletű Himnusz és a Vanitatum Vanitas című versek jelzik. Az 1823 januárjában születő Himnusz nemcsak poétikai, hanem lélektani értelemben is fordulópontot jelez. A vers azt a – magyar reformáció irodalmában már a XVII. században közhellyé vált – felfogást tükrözi, miszerint a magyarságot saját bűneiért érte Isten büntetése. Ugyanakkor merőben új az a gondolati elem, amely szerint „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”. A Himnusz születése után néhány hónappal írja Kölcsey a magyar líra egyik legsötétebb tónusú darabját, a Vanitatum Vanitas-t.

            Kölcsey 1826-ban készül a Nemzeti hagyományok című írásával. A Nemzeti hagyományokban együtt van etnikai meghatározásának, s az európai, azaz az egyetemes emberi értékek elsajátításának igénye.

            A Szatmár megyei politikai közéltnek az 1820-as évek végén tapasztalható megélénkülése, a reformeszméket képviselő ellenzék előretörése megteremti a feltételeit és a szükségességét annak, hogy egy olyan nagy formátumú fiú, mint Kölcsey Ferenc, aktívan bekapcsolódjon a közéletbe. 1827-ben meghal Ádám nevű öccse, s a költő erkölcsi kötelességének érzi, hogy a súlyos adottságokkal küszködő, gyámolítás nélkül maradt özvegyet és árvát gondjaiba vegye. Mivel saját gazdasága is a csőd szélén áll, nem utasíthatja vissza az ajánlatot, hogy rendszeres fizetésért közszolgálatot vállaljon.

            Rokona, Kende Zsigmond, a megye alispánja megbízásából korábban is vállalt vármegyei feladatokat: részt vett különböző összeírásokban és beszédeket írt Kende számára. Hivatásszerűen azonban csak ekkor kapcsolódik be a helyi politikába: aljegyzőként, majd jegyzőként vesz részt a vármegye gyűlésein. 1829-ben elkészül A Szatmár megyei adózó nép állapotáról című klasszikus szociográfiai munkájával, melyben részben mások által készített bizottsági jelentéseket foglal határozott koncepciójú, egységes műbe. A felvidéki koleralázadás miatt csaknem egyéves halaszást szenvedő országgyűlés 1832 végén nyílik meg Pozsonyban, s Kölcsey Országgyűlési Naplója az itt zajló események dokumentuma lesz. Az a két esztendő, amelyet a költő Pozsonyban tölt, épp oly sorsdöntő lesz pályáján, mint az ország történelmében. Követtársai csakhamar az ellenzék egyik vezéralakjaként tisztelik az elvhűségével, kivételes joga műveltségével és politikai érzékével kitűnő, fáradhatatlan szónokot. Pedig Kölcseynek egyáltalán nincsenek vezérszerepre törő ambíciói. 1834 végén kénytelen lemondani követi tisztéről, mert megyéje az eredeti követutasítást megváltoztatva nem hagyja, hogy tovább harcoljon jobbágyok szabadságjogaiért. Az országos politikától való visszavonulásának azonban nem ez az egyetlen oka. Attól is szenved, hogy a politikai munka miatt magába kell fojtania tudományos és szépírói ambícióit, és fél, hogy anyagi helyzete és javíthatatlanná válik gazdaságának elhanyagolása miatt. Visszavonulása előtt még azzal a gondolattal is kacérkodik, hogy elfogadja a neki felajánlott akadémiai főtitkári tisztséget, s ily módon Pestre, az irodalmi élet centrumába költözve, életre kelthetné ifjúkora dédelgetett álmait. 1835 elején azonban, amikor Szatmárcsekére visszatérve megvalósíthatná egyéni terveit, tudomásul kell vennie, hogy az országos ügyek és a politizálás szenvedélye már soha többé nem fogják nyugodni hagyni. Hazatérése után rövid időn belül három vármegye is szeretné megnyerni országgyűlési követének, s ő azzal a feltétellel, hogy saját radikális programját képviselheti, örömmel vállalná a megbízatást. A bécsi kormány ügynökei azonban tudomást szereznek készülődéséről, s a legtörvénytelenebb eszközöktől sem riadnak vissza, hogy megakadályozzák Pozsonyba való visszatérését. 1836-tól, miután Bécs önkényesen berekeszti az országgyűlést és megindítja támadását a magyar ellenzék élvonala ellen, Kölcsey mégsem csupán a helyi közéltbe kapcsolódik vissza, hanem a perbe fogott politikus társai felmentéséért vívott küzdelemben is oroszlánrészt vállal. Országos tiltakozó akciót szervez a letartóztatott Kossuth Lajos és az országgyűlési fiatalok kiszabadításáért, s emellett – Deák Ferenccel együtt – vállalja a felségsértéssel vádolt Wesselényi Miklós báró jogi védelmében.

            Azok az évek, amelyekben Kölcsey hivatásos politikusként tevékenykedett, kevés alkalmat kínáltak írói terveinek megvalósításához. Ebben az időszakban, viszonylag kevés, ám jelentős, maradandó értékű művet ír. Huszt című epigrammájában lírai pátosszal fogalmazza újra az Iskola és világ fiatalkori programját: „Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül!” a Zrínyi dalában a XVII. századi magyar történelem egyik legnagyobb alakja, a költő-hadvezér Zrínyi Miklós mögé rejtőzködve siratja a magyarság dicső múltját, s mondja ki a jövőtől való félelemnek okát: „A dicső nép, mely tanult izzadni, / s izzadás közt hősi vért aratni, / nevében él csak, többé nincs jelen.” Pozsonyi tartózkodása idején költői vénája elapad, energiáit elsősorban az országgyűlési felszólalások kötik le, de ezek között is nem egy klasszikus értékű, irodalmi igényű retorikus alkotásokat találunk. Ilyenek: A magyar nyelv ügyében; A vallás tárgyában; A lengyelek ügyében és végül – a lemondását megelőző nagy politikai küzdelemben elmondott – Az örökös megváltás tárgyában címet viselő beszédei, illetve az országgyűlésről való távozását indokló Búcsú az országos rendektől című szónoklata. Ezeket a műveket az 1830-as évek elején írott és elmondott két nagy nekrológgal: a Kazinczy Ferencet és Berzsenyi Dánielt búcsúztató akadémiai emlékbeszédeivel együtt a magyar retorikus irodalom felülmúlhatatlan remekei.

            Az 1832 végétől 1834 nyaráig vezetett Országgyűlési Napló is a műfaj klasszikus értékei közé tartozik. A Napló hiteles jellemrajzokat ad a legnevesebb történelmi figurákról, lenyűgöző éleslátásával tárja fel az ellenzék, illetve a hatalom megtartásának politikai, erkölcsi és lélektani indítékait. Kölcseynek ez a munkája ugyanakkor nemcsak történelmi dokumentum, hanem remekmívű írói – emberi önarckép is.

            Az országgyűlés idején szerzett tapasztalatok ihletik értekező prózájának legkiérleltebb és legismertebb művét: a parainesis Kölcsey Kálmánhoz című erkölcsbölcseleti esszét is. Az unokaöccséhez címzett intelmek valójában annak a politikus-értelmiségi fiatal nemzedéknek szólnak, amelynek legjelesebb képviselőit Pozsonyban ismerte meg. Az Istenhez való viszony és a honpolgári kötelességek tekintetében a klasszikus antik erkölcsbölcseletet, elsősorban Cicerót követő Parainesis a sajátosan 19. századi értelmiségi funkciók betöltésére is alkalmassá kívánja tenni az ifjúságot. Mindenek előtt a hasznos ismeretekre való törekvés parancsa, azaz a tudás és a közérdekű cselekvés egységének erkölcsi normává emelése teszi korszerűvé Kölcsey munkáját.

            Az 1837-ben publikált s, a Parainesishez sok tekintetben hasonló tematikájú Celesztina is aszketikus-romantikus életbölcseletet hirdet. Annak az aszkézisnek azonban, amit a Celesztina érzékiséget tagadó szerelemfilozófiája propagál, távolról sem transzcendentális célja van. Éppen ellenkezőleg, a történelmi világban való teremtő aktivitásra szólít fel: az a világkép, amely az 1830-as évek Kölcseyjének bölcseleti írásaiból rajzolódik ki, abban tér el lényegesen az előző évtizedben születő esztétikai tanulmányok szemléletétől, hogy míg előzőleg az emberi szellem állapotát és tevékenységét meghatározó objektív törvényszerűségeket vizsgált, addig ezekben a kései erkölcstani munkáiban az egyén önmagáért és szűkebb világért való morális felelősségét hangsúlyozza.

            Ez a szemléletváltás jellemzi a halála előtti esztendőkben írott szépprózai munkáit is. S talán ez is az oka annak, hogy ezek a művei, nevezetesen - A kárpáti kincstár, illetve A vadászlak című novellái – a reformkori magyar prózairodalom élvonalába tartoznak.

            Élete utolsó esztendejében A ferrói szent fa címen egy nagyobb szabású epikus mű írásába kezd, melyben maroknyi nép vívja élethalál küzdelmét a betolakodó gyarmatosítókkal. Ez az elbeszélés azonban, mint annyi más munkája, töredék maradt. Arról a közérzetről, ami ezt az elbeszélést ihlette, végül is tökéletesebben vall utolsó nagy verseinek egyike, a Zrínyi második éneke. Miként a Zrínyi dalában, itt is hazája, nemzete fennmaradásáért könyörög a költő, de könyörgése nem talál meghallgatására. „Törvényem él.” – mondja a Sors az utolsó strófában.

            Egyszer az emberiség és a nemzet jövőjébe vetett hit, másszor a „minden hiába való” érzéséből fakadó szkepszis: egyszer az emberi teljesség lehetőségét hirdető felvilágosult optimizmus, másszor az egyéni boldogságról lemondó aszketizmus, egyszer a reformpolitikus türelemre és mérsékletre intő bölcsessége, másszor a nemzeti függetlenségért lázadó forradalmi indulat. Ezek azok a végletes ellentétek, melyeknek termékeny feszültségében óriássá nőtt a Himnusz költője: Kölcsey Ferenc